Tonális látás. Vita:Modális hangsor – Wikipédia

Nemcsak a zene dilemmája ez, minden művészeté. A kapcsolatok ábráját keressük, az egyetlen áramkör huzalrendszerét.

A rajz alapjai: A tonális rajz kialakulása - Art-közegek - 2020

Formát, színt, hangot, szavakat, metaforát a feszültség érzékeltetésére és levezetésére, ami ember és természet között fennáll. A művészet a kapcsolatok révülete és békéje. Vagy a lázadás öntudata. Sosem Ding an sich megnevezés, mindig útközbeniség. Ami nem jelenti azt, hogy ne hihessük: a habokkal sikerült a tengert is befognunk.

Ha hisszük, mindenesetre más lesz a közérzetünk, és más a művészetünk is. A szintézis vágya annyira erős bennünk, hogy még a részkutatások részeredményeibe is szívesen látjuk bele az egyetemes érvényességet.

Volt kor, mikor az ellenpróbát nem igényelte a jó közérzet. Ez megváltozott. De mégsem annyira, hogy ne valamiféle Rendet keressünk mi is; s vagy találunk vagy teremtünk. Csak hiteles válasz van, végleges válasz nincs. Ha volna, lehetne végleges művészet, ami képtelenség. Döntő azonban, hogy rendfogalmaink hová és mibe nyújtják gyökereiket; és milyen rétegekbe? Az összefüggéseknek egy bizonyos magasabb vagy mélyebb szintjén a művészetek szükségszerűen nyújtanak egymásnak kezet, a különböző kifejezési törekvéseket ugyanazok a felismerések járják át.

De ez, a szerves megfelelések összecsendítése, csak egyik oldala az éremnek. A jelenségekben működő ellentétáramlás szüntelen beavatkozásra is tonális tonális látás. S ez a mi legigazibb vallomásunk.

• A zenei hangmagasság észlelése A zenei intervallumok észlelése A ritmus mellett a zenei észlelés másik alappillére a hangmagasság szerveződése.
• Vita:Modális hangsor – Wikipédia
• A kontúr ugyanolyan elterjedt, mint történetileg, a mesterséges szerkezet marad.
• Gyenge látás és edzőterem
• A vizuális moduláció formá
• Napkút Kiadó - Napút Online kulturális folyóirat
• Látássérült tesztek
• Dovlatov látomása

Ha akarjuk, ha nem, beavatkozásunk mindig valamilyen rendképlet megfogalmazása lesz. Akár úgy, hogy egy eleve feltételezett vagy élményszerűen felismert egyetemes renddel érzi azonosnak magát, s azzal igyekszik egybehangzó lenni — vagy ellenkezőleg, rendet kíván belevinni egy világba, amiben azt nem, vagy nem kellőképpen találta meg.

Két véglet ez: az azonosság és helyesbítés közérzete.

És világnézete. Gondolatsorunk a tonalitást az azonosság, az atonalitást a helyesbítés közérzetével állítja párhuzamba. Mert amit megfagyaszt a tél, azt megolvasztja a tavasz, és amit megfülleszt tonális látás nyár, azt tonális látás az ősz… A musica mundana a mikrokosmosban vagy a kisebbik világban hangzik el… így nevezik az embert a filozófusok. Mi más is egyesíthetné a testetlen, élénk értelmet, mint valami összehangolás, a mély és magas hangoknak valami harmóniában való egyesítése?

Mi más is tudná a test részeit oly módon egyesíteni, hogy egymáshoz illő, arányos részek legyenek, mint a zene? A végső képletek mindig költőiek kissé — ha költői alatt azt a sajátos győzelmet értjük, ami éppen a maga végsőkig feszített világosságával jelöli ki még élesebben a titokzatos határát.

Ha egy világegyenlet lehetősége tudományos szempontból nem kizárt, ez a rendnek olyan általános működését feltételezi, ami végső soron önmagát nem cáfolhatja meg. Vagyis: determinizmusnak és indeterminizmusnak egyidejű hierarchikus kapcsolódását, és mégis egymás-mellé-rendeltségét. A gondolat mindenesetre nem összeegyeztethetetlen a Reomensis-féle rásejtés és vízió szellemével. S egyúttal — ami további értelmezésünk szempontjából még figyelemre méltóbb — Bartóknak a parasztzene természeti jellegéről írt sorait tonális látás eszünkbe juttatja.

Atonális népzene nézetem szerint elképzelhetetlen. A következtetés azonban világos: a népzenék és az eddigi műzenék tonalitása mögött valami lényeg szerint hasonlót kell keresnünk.

Azt a legáltalánosabban értelmezett teremtő közérzetet, aminek a határain belül tudta csak kifejezni magát egy adott világkorszak. A legújabb zene eredményei viszont éppen azt az ember—természet viszonyt, alapelv és rendképlet-világot veszik revízió alá, ami biztosította a tonalitás egyeduralmát.

Az következnék ebből, hogy eltávolodtunk a természettől? Itt csúszik közbe a spekuláció dilemmája. Spekuláció és természet A természettudomány világában mindig megnyugtatóbban, és főképp szükségszerűen tud igazolódni az új: szüntelenül az általánosítás felé halad. Einstein szemlélete nem megdönti Galileiét és Newtonét, hanem bekebelezi.

A művészi új igazolódása sokkal rejtelmesebb, nehezebben részletezhető folyamat. A lezárt sémák itt, úgy-ahogy, még hosszú ideig teljesíteni tudják a feladatukat; s az új nem nyíltan szükségszerű. Sőt, handicapje, hogy könnyen spekuláció-gyanússá válik. A tonalitás mindenesetre századokon át keltette azt az ősérzést, ősmeggyőződést, hogy ember és természet viszonyának legvégső rendképletei egyedül benne összegezhetők.

Az új merészség oldaláról viszont éppen a szükségszerű folytonosságot és összefüggést hangsúlyozzák. Vagy itt is bekebelezésről van szó, mint a tudományban, s az atonalitást úgy kell értelmeznünk, mint a tonalitásban megmutatkozó elvszerűségek további általánosítását?

A különbség az, hogy mi a természet nyomán alkotunk, mert a parasztzene természeti jelenség. Vajon a spekuláció milyen mértékben juthat ellentmondásba a hogyan lehet helyreállítani a látás otthoni receptjeit nemcsak az éppen ismert, hanem a legvégső elveivel?

• A zenei élmény leírása, megfogalmazása önmagában nagyon nehéz, mivel a valóságnak egy nagyon speciális része, olyan, amire a nyelv verbális eszközei nem alkalmasak.
• A rajz alapjai: A tonális rajz kialakulása - Art-közegek -
• Ábrajegyzék
• Hyperopia serdülőknél
• Látássérült észlelés fejlesztésének módszerei
• Szemész Oreshkin

Vagyis azzal, ami a legáltalánosabb létadottság formájában feltétele, hozzájárulása is volt a spekuláció létrejöttének? Mi a tévesnek és illúziónak valóságértéke azon a végső valóságon belül, ami egyúttal szüli is, megtűri és felkínálja őket?

S végül: hogyan közelíthető meg jobban az a végső elv, ami a téveset tonális látás nem-téveset, noha szigorúan kizárják egymást, egyidejűleg képes átjárni — s mindegyiknek szerepet is biztosít?

S bizonyos, hogy a modern zene alkotóiban és kutatóiban nincs vagy legalábbis kevesebb az előlegezett gyanú a spekulációval szemben. De minden világképváltozás, forradalmian új technikai adottság fokozottabban rá is szorít a spekuláció ajánlatainak kipróbálására.

S érthető, ha az alkotók ettől nemcsak kísérleti tanulságot várnak, hanem újabb és átfogóbb választ is. S főképp, hogy mindebből milyen további következtetéseket lehet levonni, elvi és távlati szempontból.

Itt azonban érdemes egy kis kitérőt tenni. A deklamációtól Debussyig A legújabbkori átmenet az újba az eddiginél élesebben veti fel a kérdést, hogy mit fogadhatunk tonális látás alapelvnek, s mit nem.

Vita:Modális hangsor

Annál is inkább, mert erre a kérdésre még egy sokkal egységesebb közérzetű korszakon belül is a legváltozatosabb válaszokat lehetett adni. André Modest Grétry emlékirataiban úgy véli, hogy egyedül a valósághoz hű deklamáció avathatja a zenét olyan művészetté, amelynek az alapelvei a természetben gyökereznek.

Azok a matematikai viszonylatok, írja, melyek az egyes hangok között fennállnak, éppúgy a természet adottságai, mint az emberi testre jellemző fizikai arányok; de ahogyan a szoborba a mozdulat, a kifejezés, a szenvedély önt életet, ugyanúgy tölti meg élettel a hangokat a deklamáció.

S felkiált: milyen hatalmas tér nyílik itt a zeneművész számára!

A tonalitás és atonalitás közérzetéről

Másrészt: az alapelvekre való hivatkozások története viszonylagosságok története is mindig. S amit követendő megoldásként körülír, lényegében egy olyan szenzuálisan antropomorf, homocentrikus zeneeszmény, ami pontosan ki is fejezte a kor — a felvilágosodás korának — természettudományos, realista meggyőződését és igényét: a condillaci, holbachi szenzualizmus alapelveit.

Csakhogy Grétry — s ebben van némi tonális látás irónia — éppen a romantikának lett az egyik jelentős előfutára. Annak az irányzatnak, amelyiket ma talán a legkevésbé érzünk kimerítően tudományos hitelességűnek is.

Mintha a természetnek csupán felületibb, és valóban csak a deklamáció szintjének megfelelő alapelveire támaszkodna. Holott időben, mint nagy irányzat, a legközelebb áll hozzánk.

Ugyanakkor számos korábbi zene — Palestrináé, Monteverdié, Baché vagy a Grétryvel kortárs Mozarté — elsősorban hangulati-közérzeti szempontból meggyőzőbben rokonítható a mai zenénkkel, tonálissal és atonálissal egyaránt.

S ez nem ritkaság. A természet alapelveiről való vélekedések művészi hierarchiájában gyakran találunk előre-hátra kvantálásokat. Tonális látás ma játszódik le: az alapvető közérzet áthangolódása. Debussy aki a romantikának a fenti vonatkozásban is sajátos fejezetekülönösen jó példája az átmenet bonyolultságának.

Mint ahogy a Mikrokosmos problematikája sem. Debussy is a személyesről beszél, mint általában a romantika; csak ez a személyesség már sokkal kevésbé tetten érhető. Bartóknál még kevésbé; a schönbergi iskolánál vagy például az elektronikus alkotó kutatások esetében már a személyesség fogalmát is újra tonális látás értelmeznünk — mint később látni fogjuk.