Világnézet rendszerek

A korszak tudományos, filozófiai és társadalmi mozgalmai révén kibontakozó program szerint az ember a természet ura lehet. E program működése — sikerei és kudarcai — következményeként fejlődik ki a modern polgári társadalom, a "modernitás" világa.

A kor világfelfogásának ez a kétfajta kifejeződése lényegében ugyanazokat a tapasztalatokat, elveket, eszméket, értékeket tartalmazza, csak — eltérő természetüknek megfelelően — kissé más elrendezésben. Tekintsük át röviden a világnézet és világkép fogalmainak különbségeit! Ahogyan e jegyzet bevezetőjében is utaltunk rá, a világnézet általánosabb fogalom, s világképnek a világnézetek sajátos változatát nevezhetjük. A világnézetek a tevékeny ember tapasztalatainak a világra, az emberre és az ember-világ viszonyra vonatkozó — érzéki, érzelmi, értelmi és akarati elemeket egyaránt tartalmazó — világnézet rendszerek összességét hordozzák.

Az összes tapasztalat persze többféle módon állítható össze a világnézetekre jellemző teljes rendszerré; tipikus változatait világnézet rendszerek akár az ember, akár a tevékeny ember számára adott világakár valamilyen emberi tevékenység köré is. Ilyenformán világnézeti rendszerek három különböző változatát hozhatjuk létre. Az így előállított világnézetek második típusát — amelyben tehát az ember tevékenységének tárgyaként felfogott világra vonatkoztatva értékeljük minden tapasztalatunkat — nevezhetjük világképnek.

A mechanikus világszemlélet halála

A világra való vonatkoztatás itt azt jelenti, hogy tapasztalatainkat összehasonlítva és egymáshoz mérve lehetőség szerint megszabadítjuk saját emberi értékrendünk befolyásától, és csakis egymáshoz való viszonyukra figyelve alakítjuk ki segítségükkel a világ képét.

Világképek létrehozásától azt reméljük, hogy mindennél világosabban tájékoztatnak az embertől független valóságról. Mindezek a változatok előfordulnak a tudományos igénnyel létrehozott világnézet, a filozófia esetében is. Ekkor egy elfogadott világképet a hasonló értékekre épülő filozófia lételméleti ontológiai kijelentéseivel lehet nyaki chondrosisos látás hozni.

Olyan kérdésekről van szó, mint például, hogy mi létezik, mi nem; minden egyféleképpen létezik-e, vagy vannak különbségek; van-e a létnek szerkezete, valamiféle rendje, stb.

Tulajdonképpen mondhatjuk azt is, hogy egy világkép jó jellemzését adja egy világnézet rendszerek filozófiai rendszer ontológiai oldala, illetve, hogy lételméleti álláspontok egy teljes rendszere egyértelműen meghatároz egy sajátos világképet. Esetünkben tehát beszélhetünk a felvilágosodás korát jellemző világnézetekről s ezek egyikeként azonosíthatjuk a korszakra jellemző világképet, a mechanisztikus világképet. Ha a mechanisztikus világképet jellemezni akarjuk, figyelembe vehetjük a korszak mindennapi gondolkodását, vallásos elgondolásait, a korabeli művészetek világnézet rendszerek, a politikai mozgalmak ideológiáit világnézet rendszerek, mint a tudósokat, a teológusokat, vagy a mesterembereket foglalkoztató problémák általánosítható vonásait — persze különféle súllyal mindegyiket.

A továbbiakban valami ilyesfélével fogunk próbálkozni. Ugyanakkor filozófiatörténeti tanulmányaink során találkozhattunk már a felvilágosodás filozófiájával és annak ismeretelméleti, ontológiai vagy konkrét kérdéseket pl. A fentiek alapján nyilván az várható, hogy a mechanisztikus világkép kifejeződik a felvilágosodás filozófusainak ontológiai elgondolásaiban is. Ilyen idézetekkel magunk is szolgálni fogunk, de bőséges választékot találhat minden érdeklődő a korszak filozófusainak műveiben, vagy a korral foglalkozó filozófiatörténeti írások bármelyikében.

Világnézet

A mechanisztikus világkép kiteljesedése Azok a tapasztalatok, eszmék és elgondolások, amelyekből a mechanisztikus világkép előállt, évszázadok alatt gyűltek össze, de csak a XVII. Ekkor már világossá vált, hogy az új világrend miféle értékeken alapulhat, s tudósok és filozófusok láttak neki, hogy felépítsék változatait. Az így kibontakozó új világnézet rendszerek — a polgári értékrend alapvető értékként deklarálta az egyes állampolgárok személyesfüggetlenségét és szabadságát.

E szerint az önmaga lábán álló polgár alapvetően nem lehet ráutalva sem polgártársaira, sem azok valamiféle közösségére — léte független ezektől; a függetlenséget meghatározó viszonyok és jogok mindenkinek elidegeníthetetlen javai, természet adta módon érvényesülnek.

Működtetésüket legfeljebb az egyéni belátás korlátozhatja — ez figyelhető meg például akkor, amikor független egyének társadalmi szerződésben rögzítik jogaik világnézet rendszerek és időleges átruházását más emberekre, intézményekre vagy hivatalokra. A függetlenségre épülő individuális szabadság kivonja az egyént mindenféle általános hatalom isteni, egyházi, világi, társadalmi uralma alól s saját világának sorsát saját kezébe adva, felszabadítja.

Mindezeknek az értelme és természetes következménye egyrészt az, hogy a polgári individuum, a modern egyéniség, az egyedi személyiség tömeges méretű kialakulása lehetővé válik és a polgárosodás folyamata elindulhat.

Tartalomjegyzék

Másrészt lényeges az is, hogy a modern individuum saját létezését csak úgy látja biztosítottnak, ha létfeltételeit a lehető legnagyobb mértékben maga ellenőrzi. Csak akkor érzi magát biztonságban, ha saját világa fölötti uralma korláttalan.

Ennek a célnak alárendel szinte mindent: hitet, tudást, erőt és érzékeket egyaránt. Ez a szándék annyira erős, hogy a korszak emberei előszeretettel alakítanak ki olyan világképeket, amelyek uralható világot írnak le, olyan világfelfogást, amelyben az individuumnak saját világa van, világnézet rendszerek saját világának korlátlan ura lehet, akár egy istenség.

A feudális társadalom hierarchikus hatalmi gépezetének lerombolása úgy megy végbe, hogy a hierarchikus hatalmi viszony szétosztódik a polgárok között, s ezáltal szinte végtelenül megsokszorozódik — minden egyes polgár saját világának hűbérura és istene lehet — s ezzel a feudális hatalom kiváltságos jellege szűnik meg, de megmarad a világhoz való hatalmi jellegű viszonyulás.

A hatalmat persze már nem az állampolgár felett gyakorolják, hanem éppenséggel a polgár gyakorolja minden felett, mit saját világába fogad. Az új világnézet rendszerek forradalmi jellege Az új világnézet radikálisan eltér korábbi korok világfelfogásától. Ez érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a közösségtől független individuum kifejlődésének lehetőségei korábbi korokban nem voltak adva — eltekintve néhány évtizednyi időszaktól az antik görög korban,v de az gyorsan múló történelmi epizódnak számít — s ilyenformán az individuum függetlenségével kapcsolatos értékeket képviselő nézetek, ha létre is jöttek, nem szerezhették meg a naponta ismétlődő tapasztalatok által szentesített nyilvánvaló igazság rangját, s elenyésztek.

Igen ám, de vajon miféle állásfoglalások voltak képesek ilyen rangot szerezni? Más szóval: a minden ember által megtapasztalt s elfogadott evidens igazságok közül vajon melyek játszottak szerepet letűnt korok világnézeteinek alakításában? Persze ez nemcsak a múlt vonatkozásában érdekes, hanem általában is kérdés lehet: vajon milyen létszférák vagy kérdéskörök válhatnak világnézeti szempontból különösen jelentőssé?

elérhetőségek

Az egyes problémakörök előtérbe kerülése persze függ a konkrét korszak természetétől, de a gondolkodás története azt mutatja, hogy egy kérdéskör mindig ezek között van: az, amelyben az ember és környezetének viszonya nyilvánul meg.

Persze sok vetülete van ennek a viszonynak: természeti, társadalmi, politikai, gyakorlati, pszichikai s egyebek. Így például vizsgálhatjuk egy egyénnek egy közösséghez való viszonyát, kisebb és nagyobb emberi közösségek egymáshoz való viszonyát, egy adott kor általában világnézet rendszerek emberének a természethez vagy a társadalomhoz fűződő kapcsolatát, az emberi nemnek a világmindenséghez való világnézet rendszerek, vagy tevékeny embereknek tevékenységük tárgyaihoz fűződő kapcsolatát, vagy a megfigyeléseket végző ember s a megfigyelhető világ kapcsolatát, s így tovább.

Mindezekben — s még sok más szituációban — észrevehető a közös tartalom: ember és környezete, vagy más szóval ember és világa együtt nyilvánul meg. Az ember sokféle lehet, sokféle környezetben, de nincsen környezet nélküli, nincsen világ nélküli ember. Ez egy elegendően általános, és mindennap beigazolódó tapasztalat, s így alkalmas arra, hogy minden tapasztalatunkkal kapcsolatba hozzuk, hogy minden tapasztalatunkat ennek figyelembe vételével értékeljünk — vagyis, hogy világnézeti tartalmakat fejezzen ki.

Ebben az esetben feltehetők a kérdések: vajon hogyan viszonyul egy kor embere környezetéhez; egyenrangú-e ez a viszony, vagy valamelyik oldal dominál; kölcsönösen meghatározzák egymás természetét, lehetőségeit, vagy a meghatározottság egyenlőtlensége áll fenn; hogyan vannak elosztva az aktivitás és passzivitás szerepei: vajon mindkét oldal rendelkezik-e aktivitással, vagy az csak az ember ill.

Figyelemre méltó, hogy ezek a dominanciára, az "elsődlegességre", a kölcsönös befolyásolásra vonatkozó kérdések egyúttal hatalmi kérdések is: így vagy úgy válaszolva rájuk egyúttal állást foglalunk abban is, hogy a környezet ember feletti uralmának, vagy az ember környezete feletti uralmának valamilyen változatát érvényesnek világnézet rendszerek. Megfigyelhetjük azt is, hogy az ember — környezet viszonyról való gondolkodásunkban sok esetben érvényesül egy fontos analógia: az ember hasonló módon képzeli el a természeti tárgy világnézet rendszerek természet viszonyt, világnézet rendszerek ahogyan saját, világban való helyéről gondolkodik.

Vagyis gyakran előfordul, hogy hasonlóan értékeljük a természeti objektum — természet, ember — természet, egyén — társadalom relációkat. Ennek az eljárásnak az a következménye, hogy pl. Filozófiai nyelven szólva azt mondhatjuk, hogy itt valójában egy filozófiai rendszerben érvényesnek elfogadott, az objektum — környezet viszonyra vonatkozó ontológiai álláspontot foglalunk el a valóság különféle területeinek leírása során. Vajon mi a magyarázata egy ilyen analógia elfogadásának és alkalmazásának?

Mivel indokolható egy sajátos ontológiai álláspont elfogadása? Jellegzetes magyarázatot Dubynin agya és látása Shapin és Schaffer a Leviathan and the Air-pump című könyvükben.

A szerzők a korszak elemzését elvégezve végül Thomas Hobbesnak adnak igazat: "A tudás, ugyanannyira mint az állam, az emberi tevékenység terméke. Ha Shapin és Schaffer eredményeit elismerjük és elfogadjuk, akkor természetessé válik az a törekvés is, hogy a fentebb említett különböző természetű objektum — környezet relációkat hasonlóan szemléljük és értékeljük. A Shapin és Schaffer kutatásai során érvényre juttatott módszert konstruktivistának, vagy szociálkonstruktivistának szokták nevezni a tudományfilozófiában.

A név arra az elvre utal, amit fentebb idéztünk is: a tudomány emberi látásélességi tényezők terméke, s csak ekként érthető meg keletkezése, működése, fejlődése, szerkezete és története.

Természetesen nemcsak a XVII. Mindezek alapján most már világosabban megérthetjük, hogy a mechanisztikus világkép milyen értelemben tekinthető forradalmian újnak.

Ennek érdekében próbáljuk meg felidézni korábbi korok világképeinek világnézet rendszerek az objektum — környezet viszonyban érvényesülő aktivitás-passzivitás megoszlásról. Számunkra most három korszak világképe lesz fontos: az antik, a középkori és az újkori. Ha átgondoljuk az egyén-közösség, az ember-természet és a természeti objektum-természeti környezete viszonyokat ezekben a világképekben, akkor kitűnik, hogy: - Az antik polisz polgára — legalábbis a görögség jelentős korszakaiban — politikai jogainak működtetése révén nem egyszerűen a polisz közösségének alávetettje, hanem egyúttal annak hatalmát gyakorló, aktív tényezője lehetett.

A görög embernek a természethez való viszonyában is érvényesül valamiféle harmónia, semmiképpen sem beszélhetünk a természetnek való kiszolgáltatottságról, vagy a természet leigázására való törekvésről. Hasonló szemléletmóddal találkozunk az arisztotelészi fizikában is. Ott például a természetes mozgást végző testet mozgató hatás nem tartozik pusztán a testhez és nem tartozik kizárólag a test környezetéhez sem, a mozgás létrejötte a szituáció mindkét szereplőjén egyaránt múlik.

Mindezekből látható, hogy az antik kor jellegzetes világképében, az arisztotelészi világfelfogásban az aktivitás lényegében egyenlően oszlik meg az objektum és környezete között. Ez egy " aktív objektum az aktív környezetben" ontológia.

Egészségünk ártalmai

A hierarchikus társadalmi dioptriák látása felértékeli a hierarchiában elfoglalt hely szerepét s csakis a kérdéses funkció személytelen működésében érdekelt. Az általánosan érvényesülő összefüggések uralkodnak az egyedi eset felett — ahogyan azt a természeti törvény kialakulási folyamatát Csökken-e a látása a fizikai megterheléstől? a jegyzet előző részében is láthattuk.

Az ember a természeti és társadalmi erők hatalmának kiszolgáltatva, azoknak alávetve él. A középkori világfelfogásban tehát az objektumok passzivitását s környezetük aktivitását látják érvényesülni. Ez a változás, amelyben az objektum emancipálódik, felszabadul, kikerül a környezet uralma alól, sőt maga válik uralkodóvá, ez az újkori világfelfogás radikálisan merész, forradalmi tartalma.

Az egyén és társadalmi környezetének viszonyában jól jellemzik ezt a helyzetet az individuális függetlenség és szabadság érvényre juttatásáért folytatott politikai küzdelem súlyos áldozatai, nem lankadó forradalmi hevülete. De fokozatosan kibontakozik az új értékrend az ember természethez való viszonyában is: míg a reneszánsz kor humanistái és művészei inkább csak az ember saját, belső természete feletti uralmát tűzik ki célként, addig a XVII.

Míg a deizmus világképében még őrzik Isten általánosságban érvényesülő célkitűző szerepét, s az ember pl. Az ember saját sorsát világnézet rendszerek kezébe veszi. A mechanisztikus világkép meghatározó ideológiai értékrendet hordozó tartalma tehát ezekben az új hatalmi viszonyokban van. Kizárólag az emberi látástechnikaaz objektum környezete csupán világnézet rendszerek, passzív szerepet játszik: lényegében ennyiből áll a mechanisztikus világfelfogás ontológiai rendszere.

gazdasági társaságaink

Mivel a mechanisztikus világkép világosan kifejezte a kibontakozó polgárság értékrendjét, ezért terjesztése és működtetése az összes lehetséges szituációban a polgárság érdekében állt. Így kezdetben az ideológiai küzdelem eszközeként hasznosították. Később a polgárság megerősödése a mechanisztikus világkép széleskörű elterjedéséhez és elfogadottságához vezetett.

Tekintsük át ezt a folyamatot kissé részletesebben is! A polgári világrend uralomra jutásának folyamata A mechanisztikus világképnek, mint a polgári világrend autentikus hordozójának elterjedésében célszerű megkülönböztetni három, egymástól viszonylag jól elkülönülő fázist.

• A látás önmagában javult
• Valami nincs rendben a látással
• Kozári Monika: A dualista rendszer —
• Ez a szócikk szaklektorálásratartalmi javításokra szorul.
• A vizuális funkció életkori sajátosságai
• Deáky Gedeon ev.

világnézet rendszerek Kezdetben elvont világnézeti, filozófiai programként szerepel. Ez a fázis a XVII. A XVII. Első fázis — a filozófiai program Már a reneszánsz korszak mozgalmai és sok képviselője világosan állást foglalt az új világnézet mellett, de véleményüket gyakran nem filozófiai, hanem vallási vagy művészi formában fejezték ki.

Luther és Kálvin tanításaiban megjelenik például az igény, hogy az egyes ember saját maga alakíthassa Istenhez fűződő viszonyát, bármiféle egyházi közvetítést mellőzve; továbbá például az isteni eleve elrendelés Kálvin-féle elgondolásában megmutatkozik az individuális szabadság lehetősége is. A reneszánsz művészet fontos törekvése az ember természethez való — mindenekelőtt persze saját természetéhez való — alávetettségtől megszabadított, örömteli, harmonikus viszonyának ábrázolása.

intézményeink

A reneszánsz zseniális mérnökei és polihisztorai pl. Filippo BrunelleschiLeonardo da VinciParacelsus saját személyükben is képviselik az emberi akarat és tudás korláttalan lehetőségeit, az ember hatalmas erejét és diadalát. A reneszánsz korszak jelentős az egyén kialakulásának történelmi folyamata szempontjából is. A polgári értékrend tudatosabb, filozófiai rendszerbe foglalt kifejtésével a XVII.

A jegyzet előző fejezetében is említett Bacon és Descartes voltak az új filozófia első nagyhatású képviselői. Bacon nagyon világosan megfogalmazza a kívánatos célt: az ember világának ura lehet, ha kellő tudással rendelkezik.

A tudás fontos, mert a tudás hatalom.

Antioxidánsok

A tudás sok olyan dolgot rejteget, amit a királyok összes kincse sem vehet meg, ami felett parancsaiknak nincs hatalmuk; amiről felderítőik és hírhozóik nem szolgálnak híradással, s forráshelyére hajósaik és felfedezőik nem vitorlázhatnak el. Ma csak puszta elképzelésünkben uralkodunk a természeten, világnézet rendszerek alá vagyunk vetve kényszerének; ha azonban találmányainkban tőle vezettetnénk magunkat, akkor a gyakorlatban is parancsolnánk neki.

A természet ugyanis csak engedelmességgel győzhető le Gyakorlati téren az ember csupán annyit tehet, hogy egymáshoz közelít, vagy egymástól eltávolít bizonyos természeti testeket; a további munkát a természet önmagában végzi el.

Bacon a tudás megszerzését biztosító új módszertanában részletesen lásd az előző fejezetet fontos szerepet szán a kísérletezésnek. Vegyük észre, hogy a kísérleti szituációban is az objektum-környezet viszony sajátos változata jelenik meg: a kísérletező kiválasztja a vizsgált rendszert, majd bizonyos környezeti hatásokat teremt, illetve enged érvényre jutni. Vagyis a kísérletező uralja a kísérleti helyzetet, eldönti, hogy számára milyen szempontból érdekes a valóság adott része — s nem hódol neki.

Használja a valóságot, nem szemléli.

Előadások a természetfilozófia történetéből

Lám, ez is arra utal, hogy a görögök nem uralni akarták a természetet, védi a látását, ez fontos mindenekelőtt harmóniájának felfedezése foglalkoztatta őket.

Descartes módszertani elveiben ezek is ismertetésre kerültek már az előző fejezetben is világosan megmutatkoznak az új világkép hatalmi világnézet rendszerek. Az individuumhoz kötődő szubjektív evidencia minden belátás alapja: csak ami számomra evidens, ami világosan áll az én elmém előtt, azt szabad elfogadnom igaznak.

Vagyis az egyes ember, az Én látásvizsgálati asztalok közelében dönteni az igazság kérdésében. De talán nem is az Én egésze. Figyeljük meg, hogy Descartes híres "gondolkodom, tehát vagyok" alapelve a gondolkodást a bizonyosság szempontjából a lét elé helyezi, s ezzel alapot szolgáltat ahhoz, hogy a gondolkodást, mint az életen kívül álló, az életre ráirányuló, az életet saját tárgyává tevő tevékenységet fogják fel.

Descartes ismert módszertanában általános formában össze is foglalja a problémák kezelésének technikáját. A Descartes által előnyben részesített ész analitikus munkája során ugyanúgy birtokba veszi és uralja a valóságot, mint Bacon kísérletező tudósa. Ebből a szempontból empirizmus és racionalizmus, úgy tűnik, megértik egymást.

Az észre alapozva kell tehát hatalmat szereznünk a természet, a társadalom és saját természetünk felett. Ilyen értelmű megfontolásokat találunk a korszak többi jelentős filozófusa, mindenekelőtt Spinoza és Hobbes számos művében is. Különösen jellegzetes Spinoza etikai álláspontja[ ] és Hobbes társadalom-felfogása.

A mechanisztikus világfelfogás megalapozását jelentő fenti gondolatmenetek a felvilágosodás filozófiájának részévé váltak. Hiszen jól tudjuk, hogy "A felvilágosodás lényege az az alternatíva, amelynek kikerülhetetlensége egyben az uralom kikerülhetetlensége. Az embereknek mindig választaniuk kellett aközött, hogy alávetik-e magukat a természetnek, vagy pedig a világnézet rendszerek vetik alá saját Énjüknek.

Erőteljes támadásokat intéztek a bodyflex látás különféle szféráiban megfigyelhető hierarchikus hatalmi szerkezetek ellen: éles egyház- illetve vallásellenesség, a feudális előjogok radikális elutasítása jellemezte filozófiai, irodalmi és publicisztikai írásaikat.

Kezeik között a polgári fejlődés lehetőségét felvázoló filozófiai program az egész társadalom átalakulását eredményező forradalmi cselekvési programmá alakult. Második fázis — a tudományos program Descartes, Spinoza és Hobbes számára egyaránt a geometria módszere jelentette a gondolkodásban és a rendszerépítésben a követendő modellt. Gondolkodásukban és műveik szerkesztése során gyakran követték eljárásait.

Az egzakt eredményekre vezető deduktív, euklideszi gondolatmenetek azonban csak akkor alkalmazhatók, ha valahonnan már ismert, vagy általunk alapigazságként deklarált általános igazságokkal van dolgunk és nem a valósággal. Hiszen a valóságos szituációkban gyakran találkozunk csak új fogalmak létrehozásával megérthető kísérleti tapasztalatokkal s nem mindig nyilvánvaló axiómáink valóságtartalma sem. Ahogyan Leibniz mondta: "A geometria nem valóságos, de egzakt; a mechanika reális, de nem egzakt; és csak a fizika az, ami valóságos és egzakt is"[ ].

Leibniz véleményében jól kifejeződik a tudomány embereinek a XVII. Akár megérthető és leírható a megkívánt szigorúsággal, akár nem. Az uralható valóság ellenállhatatlan vonzásában inkább a régi módszerektől szakadnak el. Az új tudás "termelésében" résztvevő emberek ebből a szempontból két táborra oszthatók. Egyik oldalon találjuk az ügyes kezű mesterembereket, a fantáziadús feltalálókat, akik gyakorlati problémák megoldásaival bíbelődvén furfangos és hatékony gépezeteket szerkesztettek sok lényeges és számos lényegtelen cél megvalósítására.

Számukra a működés, a kívánt módon működő mechanizmus volt a lényeges és nem feltétlenül érdeklődtek tevékenységük világnézetileg vagy tudományosan elfogadható megalapozása iránt, hiszen a kérdéses szerkezet látható, érzékelhető világnézet rendszerek minden gondolatmenetnél hatásosabban érvelt a választott megoldás mellett.

A másik tábor képviselői inkább a mai értelemben vett tudósok, mint Leibniz vagy Newton, akik számára fontos volt, hogy nagy elődeik — Galilei, Descartes — nyomán haladva az új ismereteknek egy új, a geometriai módszer egzaktságához mérhetően tudományos rendszerét hozzák létre.

Persze e két tábornak voltak közös törekvései, problémái, szervezetei, sőt gyakorta közös tagjai, de megfigyelhetjük azt is, hogy e két tábor képviselőinek világfelfogásában világosan kifejeződik az empirizmus és racionalizmus közötti különbség is. A különféle mechanikai szerkezetek tervezéséhez és építéséhez jelentős bátorítást jelentettek az újkorban már széleskörűen alkalmazott, nagyjelentőségű találmányok: a könyvnyomtatás, az ágyú, a selyemfonal, a hajósok iránytűje — hogy csak azokat említsük, melyek csodálattal töltötték el a világnézet rendszerek Bacont is.

Ahogyan például Tommaso Campanella írja: "Száz év alatt több minden történt, mint négyezer év alatt! Több könyvet adtak ki ebben a században, mint ötezer év alatt, és mit mondjunk az olyan döbbenetes találmányokról, mint a mágnesség, a sajtó, a puska, amelyek mind a világ egyesülésének nagy jelei.

Egy korabeli francia szótár a mechanikáról például így ír: "ez a szó, meghatározott mesterségekről beszélve, azt jelenti, ami a szabad és tiszteletreméltó ellentéte: alantas, pórias, a egyszerűsítés szempontjából emberhez méltatlan. Persze nem csak hasznos szerkezetek készültek.