Víziló látomás
Meggyötört, szomorú, fehér rom-arcodat, ha nézem, még visszafáj az én nagy omlásom-büszkeségem, fölszikrázik a kín, robbannak, gyúlnak galaktikák, szívemből pernyét hord a szél, homlokom fehéren izzik át. Mi volt? Vizsgálom meggyötört, szomorú arcomat és tudva tudom, mi nem hittünk hiába, nem győzött rajtunk a megadás gyávasága. Faggatom, akár az orvos kése boncasztalon a hullát, hogy felelni nyíljon bőr-alatti része, a viaszos, hideg-lucskos, fekete-erű volt-állapotot, amit hitünk hamvasztótüze belőle meghagyott.
Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni? Galambok, sasok, gödölyék, titeket ki fog elsiratni? Ó, vassal-átvert-szívűek, ki fog titeket elsiratni?
A szenvedés pengéje kibont újra új részleteket, vizsgál vegetatív-magányt, vegetáció-jéghegyeket, s már csak a késnek fáj a metszés, nem az anyagnak, a holtak könnye ritka, azok magukból mindent odaadnak. Azért kellett, hogy ki-nem-mondhatóan megalázzalak, mert víziló látomás Hogy könnyeid fosztogatóimtól megváltsanak? Hogy egy percre semmivé porladjon jövőm tebenned-bizakodása, mint szitakötő lehullt, csillámos, száraz hártyaszárnya ujjam alatt, mert romlott volt minden sejtje régen büszke-nyomoromnak és elárúltatott az én emberségem?
Hisz szerettelek én akkor is, magamnál dacosabban. Az volt a bűn, hogy fölépülni a te véreddel akartam. Magamat ütöttem, s te sikoltoztál, én nem kiabáltam, téged gyötörtelek, s én verdestem holtra-váltan, mint fűben halacska, fuldokló tátogással, kopoltyú-nyiladozással.
Tabák András
Aláztalak, s te elfogadtad méregtelen, szerelmes-megadással, mégis a te kezed dobott éltető, kristályos vizembe vissza, a győzedelmes te voltál, a megújító, a tiszta. Mert tövis-fát öleltél te bennem, sok rücskös medúza-kacsot, s megváltó-ajkad csókomban harapott savanyú szivacsot.
Ó, én nyomorúságom! Szörny-szülött szárnyaid nyikorogva lehulltak, a karmosak, bordásak, hártya-legyezősek a porba! Szabad vagyok!
Boldog Vízilónapot! - National Geographic
Leoldották Erzsike tündér-ujjai, nem kell már szőrös, rút terhüket vinnyogva-nyögve hordani. S magamat boldognak nevezném, ha nem gonosznak, hisz magamat megtalálni, utamat te mutattad és tudom, hogy virágba borítja majd a koponyámat a szerelmed Erzsike és ez a mohó század.
A kor mart énbelém is fehéren, hogy hizlalódjon egy újabb páros-szenvedésen? Hisz úgy roncsolódik szét a legtöbb emberi kapcsolat, mint a derűs szerv, amit vernek rádióaktív-sugarak, úgy mállik szét a szerelem, mint a molyrágta rongydarab, s falják föl egymást, mint nászban a bogarak, s sorsuktól-egybekötött iker-önzések, osztódó magányok.
- Látás jobb 15 bal 6
- Azért, mert… hát, hogy… hiszen ez igazán egyszerű!
- Dialektikus nézet
- Látásvizsgálat ramenskoje-ban
- Magyar Nyelv Szotara
- Boethius börtönben Az álomkép vagy látomás olyan irodalmi eszköz, amelyben egy álomról vagy látomásról úgy számolnak, hogy olyan tudást vagy igazságot mutatott fel, amely normális ébrenléti állapotban az álmodozó vagy látnok számára nem elérhető.
- A középkori vadaskerteknek persze nem a nézelődés és a csodálkozás volt a célja, hanem a vadászat.
Epésedik a csók, az ölelés lanyhán szétszívárog. Akármi volt is, én most már megértem, ha belém villám csapott, te szenesedtél fele-részben és nem az a táj, amelynek fája fém, sója dér és só a virága, s mint húsevő-virág csal, s méreg-gőzű zöld égitest-villogása.
- Ha új kérdést akarsz feltenni, kattints ide!
- Vízió szó jelentése a WikiSzótázonataxi.hu szótárban
S ha elfeledem is, megérzem egy pillanatnyi-részben, hogy él a holt-fájdalom a már rothadó gőgös-önhittségben, mint a hulla-szívből kimetszett kis szövetdarab él, bizsereg, fal, szuszog, mint bálna fúj a mikroszkóp alatt. Mi tudjuk: az ember dolga kiteljesűlni a tisztaságban és kegyetlennek lenni a fölmagasztalásban.
Nem sírva ökrendezni dögig-zabáltan, s életért könyörögni a bomlásban, ön-árulásban. Az ember dolga: hogy embernek lenni érdem, hogy végső-bátor legyen ez elrendeltetésben, az elhullásban víziló látomás a fölemelkedésben és nem hihetünk másban, csak e küldetésben.
Hiánytalan Együtt menni, együtt lenni a hagyománnyal
Meggyötört, szomorú, fehér rom-arcod újra megépűl, halántékod lüktető fecske-lábacskája víziló látomás kiszépűl, leszárad sárgán az idő omladékain, az évek repedésein kiütközött szomorú-ernyős gond, növényt-utánzó kín. Buzgó, meleg halmok, virágzó völgyek, lágy érverések hirdetik majd a te áldottságod, a te dicsőséged.
S ha egyszer majd ifjú-korunkra merengve visszanézünk, mint a hold, szeliden ragyogja be kertjeinket volt-szenvedésünk.
