Nimes látomás

Rimbaud két verse A modern líra két szupernovája, máig roppant energiákat sugárzó ikercsillaga Franciaországban lobbant fel. Nimes látomás másik a szertelen, minden mozdulatában meghökkentő kölyök lángész, Arthur Rimbaud. Baudelaire sötéten izzó, a világ, a lélek bejáratlan tájait felfedező költészete csupa tudatosság, éber figyelem, kiszámított pontosság.

Templum Portuni

A Rimbaud-é merő egy láz, vad szenvedély, gyújtózsinór-sistergés, váratlan robbanás. A romlás virágai ben jelent meg.

Tizenkét évvel később egy észak-franciaországi kisvárosban, Charleville-ben egy koraérett diák hibátlan latin nyelvű versekkel kápráztatja el tanárait. De szabálytalan csodagyerek, hamarosan sok baj lesz vele.

"Nimesil" a fogfájásra: vélemények, fogadás, adagolás és összetétel - Gyógyszerek - 2020

Egy évvel később, már franciául, megírja első remekeit. Az Ofélia és az Élmény egy felnőtt költőnek is dicsőségére válna. Rimbaud még csak tizenöt éves, s költőpályája töretlenül, meredeken emelkedik. Viszont meglehetősen bajos kamasz. Potyautas, tartozik a vasútnak a jegy árával. A börtönből riadt levelet ír tanárának, az szabadítja ki. De alighogy hazaér, máris megint megszökik.

Brüsszelig jut. Nyugtalansága állandósul: februárjában megint két hét Párizs, akkor még csak éhezik, csavarog, de ősszel már befogadja az irodalom: Verlaine hívására megy a fővárosba.

Zsebében a világirodalom egyik legcsodálatosabb verse, a távoli tengerek tajtékviharában, zöld-azúr ragyogásában sodródó részeg hajó elégiába hajló himnusza. Micsoda fény- szín- kép- hangkavargás! Egy mindenre sóvár és mindennel eltelő, féktelenül szabad szellem képe. Rimbaud-é, aki sosem látott, nyers színekkel, éles kontrasztokkal, szétfutó foltokkal mi a látásvesztés kemény vonalakkal festi az ütődött álmokba merülő polgárvilágot, a kisvárost, a fogható világ és a szellem ismeretlen tartományait.

Csavargó élete mindig túlhabzó élményekkel telített pillanatait.

Nîmes Olympique - Olympique Lyonnais ( 0-4 ) - Résumé - (NIMES - OL) / 2019-20

Ezért van, hogy a versei ritkán átlátszóak, egyneműek, egyértelműek. A látvány, az élmény úgy rántja magára a legváratlanabb képeket, képzeteket, mint a vasreszeléket a mágnes. Hallja a látványt, látja a hangokat, csak neki megnyilatkozó megfeleléseket fedez fel.

Szédületeket rögzítettem… Hozzászoktam az egyszerű hallucinációkhoz: egy gyár helyén egész világosan egy mecsetet láttam, angyalok rezesbandáját, hajtókocsikat a mennybolt útjain, szalont egy tó mélyén; szörnyetegeket, rejtelmeket; egy vaudeville-cím borzalmakat villantott föl előttem. Mágikus szofizmáimat azután szóhallucinációkkal fejeztem ki… Az nimes látomás — annak, amelyet már zárt intézetbe csuknak — egyetlen szofizmáját sem felejtettem el: sorra el tudnám ismételni valamennyit, ismerem hozzá a módszert.

Egészségem megrendült. Jött a rémület. Többnapos álomba zuhantam, s amikor fölébredtem, folytattam a legnyomasztóbb álmokat. Megértem a pusztulásra, s gyöngeségem veszedelmes úton elvezetett a világ szélére és Kimmeriának, az árnyak és örvények hazájának határára.

S csakugyan: a már-már ingerült indulattal megmarkolt, versbe kényszerített valóság felszíne alatt egy másik valóság érzik. Nemegyszer zárt, megközelíthetetlen, sötéten örvénylő pokol, máskor nimes látomás meghatott, tiszta áhítat. De milyen is lehetett ez a hirtelen nőtt titán, aki négy kurta esztendő alatt kilökte magából egész életművét, s tizenkilenc éves korában rejtélyesen örökre elhallgatott? Mikor belefogott, az Egy évad a pokolban-t élete legfontosabb, sorsdöntő vállalkozásának érezte.

Tudtával és akaratával két versén kívül csak ez a munkája jelent meg. De mire kinyomtatták, már az sem érdekelte. Csak ben találta meg egy ügyvéd a brüsszeli nyomda raktárában porosodó példányait. Verlaine-ékhez egy angyalarcú, borzas, nyugtalanítóan fakókék szemű vidéki legény állított be. Csupa gőg, merevség, mogorvaság, gátlás. Indulatos, kötekedő, gyorsan nekiugrik akárkinek. És akárminek: semmi se szent előtte. De nemcsak indulatai vannak. Nemsokára majd villámló okossággal rombolja szét a társadalom, a szellem, a költészet minden szentnek tisztelt ócskaságát.

Őrjöngő düh kergette a párizsi csata felé. A kommünről van szó, természetesen, meg is írja majd haragos, keserű elsiratását. S ugyanez a Rimbaud züllötten, tetvesen csavarog ki hinné, hogy a tetvészésről is lehet gyönyörű verset írni? S elviselhetetlenül magas feszültségű élményei birtokában azzal hivalkodhat, hogy hatalmába kerített minden elképzelhető tájat.

Utolsó dalaiban, az Egy évad a pokolban betétverseiben már egy nimes látomás bezárult világot sejtünk. S egyszersmind valami végső, áttetsző egyszerűséget. De a költő eltűnt, teszi hozzá.

Cserebomlás

S csakugyan: mintha ezeket a dalokat már nem is valaki, hanem valami más írná. A költészetet érzi-e folytathatatlannak? A maga belső szörnyei elől menekül, vagy csak felnőtt formát ad gyerekkori szökéseinek? Vagy az hajtotta a — Verlaine szavával — széltalpú fiú-t, hogy átélve a szeretet, szenvedés és őrület minden formáját, elérkezett az emberi szóval már elmondhatatlan ismeretlenhez? Maradék éveit valószínűtlen helyszíneken tölti. Gyalog Milánóba.

Batávia a nimes látomás gyarmati hadseregben. Hetekig bolyong a jávai őserdőkben. Bécs, Hollandia, Hamburg, Dánia, Nimes látomás egy vándorcirkusz tolmácsa.

Ciprus, végül Aden, Harrar. Fegyverrel, elefántcsonttal s ki tudja, mi mindennel kereskedik. Ismeretlen vidékeket fedez fel, beszámolókat küld a Nimes látomás Földrajzi Társaságnak. Marseille-ben amputálják a lábát.

Húgától úgy tudjuk, hogy halálos ágyán megtért. November én halt meg. Hogy jöttem lefelé a halk és hűvös árral, a vontatók sora egyszerre elmaradt: versenyt nyilazta egy nimes látomás indián-raj festett karókra vert, meztelen húsukat.

Nem gondoltam velük — s azzal se, tág ölemben angol gyapot pihen vagy belga búza ring, a vontatók jaja hogy elcsitult fülemben vitt-vitt a vén folyó kényem-kedvem szerint.

S a téli, tébolyult hullámok zord dagályán robogtam siketen, mint gyermekagy, tova! A tenger vihara fölszentelt tíz vad éjen, kis táncos parafát, könnyű hab kénye vitt az örök temetőn, a hömpölygőn, a mélyen, nem bántam már a part hunyorgó fényeit. Mint gyermekajkon a borízű alma húsa, a zöld lágy lé befolyt fenyő-bordámon át, a kormányrúd levált, s lemállt a horgony gúzsa, s hab mosta kék borok és hányások nyomát.

S azóta fürdök itt a tejszinűn derengő és csillagringató tenger dalaiban, a zöld azúrt iszom, hol néha egy merengő és mámoros tetem bús sajkaként suhan; s hol enyhekék habot a rőt csillámu napban a mámor fénye fest s halk rengés lágyogat, izzóbban, mint a nimes látomás s a dalnál is vadabban erjesztve a fanyar és vérszín vágyakat. Villámmal dúlt eget és örvényt vak robajjal, tölcsért és áramot, mind láttam, és az est árnyát s amint riadt galambként száll a hajnal — s láttam, amit csupán fűlt fantázia fest.

Néztem már süllyedő, borzongó titku rövidlátás 100 s láttam nyalábba nyúlt, alvadt violafényt, mely tündökölve dőlt hömpölygő fodru habba antik tragédiák merev s zord hőseként.

52 ókori római műemlék

Álmodtam zöldes éj káprázó hómezőit, a tenger szemein csók volt az éjsetét, kerengő áramú, rejtelmes-új erő vitt, s hallottam sárga és kék foszfor énekét. És hó múlt hóra, s én zátonyok nimes látomás nimes látomás a kergült csordaként torló hab taraján, nem bánva, máriás szirtfok ragyogó, roppant talpával tiprat-e a hörgő óceán? Megjártam Flóridát, a messzi mesetájat, láttam párduc-szemű, virágos testeket s a horizont alatt kék habban méla nyájat, s fölöttük ölelő szivárvány reszketett.

És mocsár fortyogott, és óriási varsán rohadt a sás között leviatáni hal, szélcsendben víz omolt, s hallottam, hogy nimes látomás harsány örvény zuhog s mohón a messzi partba fal. Gleccsert, ezüstnapot, gyöngyházhabot s a barna öblök rémroncsait láttam s a hajnali parázs eget, s kigyót, tetvektől szertemarva, a görbe, mélyszagú fákról lehullani. S a gyermekeknek ó be boldogan mutatnám a kék s arany halat, mely zengve felszökellt.

Virágos habverés áldotta bús utam már, s a puha-puha szél hízelgőn lengni kelt. S a tenger — pólusok gyötörték s únt világok — míg zsongó jajszava oly lágyan rengetett, özönnel szórta rám a sárga árnyvirágot, s asszonyként tűrtem én, térdelve, reszketeg. S mint imbolygó sziget, ringatta renyhe testem a lármás, napszemű, szennyhullató sirályt. S ringattam néha holt tetemet, hogyha resten rossz láncaim között aludni mélyre szállt… Bitang bordáimat a rongy hinár alázta, s madártalan terek üréig vert az ár, vizektől részegült roncsom ki nem halássza se fürge monitor, se lassú bárka már.

Szállottam szabadon, ibolyafényü ködbe, s a mennyet fúrtam át, e bíborló falat, és most a nap-moha és azúr nyála föd be: költőknek ritka és zamatos jófalat. S villamos-rája-rajt sodortam, és tolongott setét csikóhal is a balog tat megett, vad júliusi fény és izzó lángdorongok verték tölcsérbe fönn a sűrü-kék eget. Kit Behemót buja s hars poklához az orkán borzongató dühe ötven mérföldre vitt, én, örök bujdosó a kék ég horizontján, sajnálom Európa kivénhedt földjeit.

Fölötte meghasadt, mámoros menny terült! Jaj, ott bújtál-e meg, alvó aranymadár-raj az éjek mélyein, jövendő szent Derű? Igaz, sírtam sokat. Úgy elgyötört a hajnal, s minden hold szörnyű volt és minden nap sivár, és részeggé tömött a kéj keserve.